„Irány a csatatér!” – Felkötöm a gatyát, és harcolok a határidőkkel és az emberekkel.

„Túlélni valahogy...” – Próbálok kedves és hatékony lenni, de a nap végére elfogyok.

Mi más lehetséges még ma?” – Kíváncsi vagyok, mi bukkan fel, amit eddig nem vettem észre.

Azonnal elkezdem számolgatni, mitől kell megfosztanom magam, hogy ezt kifizessem.

Megijedek, de próbálok pozitív maradni, miközben belül szorongok a hiánytól.

Felteszem a kérdést: „Ki vagy mi tudna most hozzájárulni ehhez?”

Egy szúrást: „Neki miért megy, nekem meg nem? Biztos ügyesebb/szerencsésebb.”

Örülök neki, de közben titokban elkezdem magam hozzá mérni és kicsinek érzem magam.

Inspirál: „Ha neki lehetséges, nekem is! Mi kellene ahhoz, hogy én is ezt válasszam?”

Máris ott a gombóc a torkomban: elkezdem magyarázni a bizonyítványom, vagy visszaszúrok neki, hogy ne én legyek a vesztes.

Próbálok vicces maradni és lenyelem a békát, hogy ne legyen kínos a többiek előtt, de közben belül teljesen bezárok.

Sebezhető maradok: leengedem a falaimat, és elismerem, hogy ez nekem nem hozzájárulás – harc és bizonyítás nélkül.

„Végre! Megérdemeltem a sok szenvedés után.”

„Hát ezt el sem hiszem, kicsit félek is, hogy ez túl jó, hogy igaz legyen...”

„Ez jó volt! Mi jöhet még ennél is jobban? Mi az a még nagyobb, amit kérhetek?”

Ha valami nagyot szeretnék, azonnal elkezdem indokolni és bizonyítani (magamnak is), hogy miért van rá szükségem, vagy miért „érdemlem meg”.

Kérek, de csak „reális” keretek között. Megnézem, másoknak mi van, és ahhoz képest lövöm be a saját igényeimet, hogy ne lógjak ki a sorból.

Hajlandó vagyok valami olyat kérni, ami ezen a valóságon kívüli, és nem érdekel a „hogyan” – csak engedem, hogy a kérés tere dolgozzon.

Azonnal beugrom mellé a gödörbe: elkezdek vele együtt érezni, tanácsokat adni, és addig nem nyugszom, amíg meg nem mentem (vagy én is bele nem fáradok).

Próbálok távolságot tartani, de közben bűntudatom van: „milyen ember vagyok, hogy nem segítek?”, és végül mégis átveszem a feszültségét.

Megengedésben vagyok: látom, hogy ő ezt választotta. Ott vagyok vele, de nem teszem magammá a fájdalmát, és nem akarom megjavítani.

Nehezen. Mindig a hibáimat látom és azt, amit még nem sikerült elérnem.

Csak akkor ismerem el magam, ha valami nagyot alkottam.

Egyszerűen örülök, hogy vagyok. Még a legkisebb választásomat is elismerem.

A szóbeli tisztítások és kérdések (tisztító mondat, kérdésben létezés).

Az energetikai gyakorlatok (SOP, kiterjedés, energetikai húzások).

A Bars vagy a különböző testkezelések (érintés, befogadás a testen keresztül).

A láthatatlanság és a kiterjedés hiánya: Hiába tudom, mit akarok, nem látnak meg az emberek, nem indul be az üzletem, nem nőnek a számok.

Az állandó "tűzoltás" és túlélés: Mindig csak annyi van, ami épp elég, vagy folyton valami váratlan dolog viszi el az energiámat/pénzemet.

Az önfeláldozás és a határok hiánya: Elveszítem magam mások igényeiben, és a nap végére nem marad energiám a saját teremtéseimre.

„Már megint... miért pont én? Az élet/Isten/sors mindig betesz nekem, és csak próbálom túlélni a következő pofont.”

„Én mindent megpróbáltam, tisztítottam, kértem, de vannak dolgok, amik egyszerűen nem változnak meg, akármit csinálok.”

„Oké, ezt én hoztam össze. Mi az az éberségem erről, amit eddig nem ismertem el, és mit választhatok most, ami ezt azonnal megváltoztatja?”